Interjú a Gemenc GP első győztesével.
Beszélgetés Szuromi György „Sporival”, a magyar kerékpársport kiemelkedő alakjával, aki többszörös magyar bajnok, olimpikon, és nem utolsó sorban az 1975-ben megrendezett I. Gemenc Kupa győztese is.
– Gyuri bá’ hogy vagy? Mivel telnek mostanság hétköznapijaid?
– Tulajdonképpen jól vagyok, orvosilag nem vagyok jól, ugyanis szívproblémáim vannak. Hál’Istennek nagyon nem rettentem meg ettől, kell szednem néhány gyógyszert, de ezzel egyelőre elvagyok. Igazából egy marha érdekes állapot, ugye most már lassan tíz éve nyugdíjban vagyok, de így is olyan gyorsan elmegy a nap. Dolgozok is. Ma például bent voltam a Nella Kerékpárboltban, ahol szereltem az elmúlt harmincvalahány évben még, visszajárok ugyanis kerékpárokat javítani, de csak néhanapján, viszont akkor az egész napos elfoglaltság. Aztán most télen sífutást oktattam egy síiskolában, ami szintén olyan változó időtöltés, de van vele azért meló, mert rendben kell tartani a síket, eszközöket. Most, hogy elkezdődött a nyári szezon és sírollereket készítek azokkal is mindig van valami feladat. A család is elég nagy, velük is elég sok időt töltök, emellett persze biciklizem is változatlanul 4-5 napot egy héten. A közlekedési kultúra miatt többször van olyan, hogy érzem egy-egy szituáció necces volt, akkor úgy döntök, hogy közútról megyek az erdőbe mountain bike-ozni, több biciklim is van, így hál’Istennek garázdálkodhatok.
– Pályafutásod kezdetéről néhány szót mondanál nekünk? Miként fordultál a kerékpározás irányába?
– Valójában először síztem, lesiklottam, aztán a középiskolában olyan tornatanárom volt, aki elzavart atletizálni. Aztán egyik bátyámmal tekertünk sokat, például 15 évesen Csehszlovákiában tettünk egy tartalmas körutat, ekkor láttam életemben először hegyet. Ez után katonaság és egyetem, vegyészmérnök vagyok eredetileg, ekkor igazából az iskolai elfoglaltságaim miatt önedző voltam teljesen, a hétvégi versenyek távjához mérten tekertem napi 100-110 km-t tudományos alapok nélkül. Nem tudom megmagyarázni, állandóan biciklizhetnékem volt. Végül találkoztam Juhász Bélával, aki az Építőknél volt komoly versenyző és Nagy Gáborral a Fradiból, mindketten mondták, hogy érdemes lenne versenyeznem. Nekem pedig volt hozzá kedvem, aztán így elkeveredtem kerékpárversenyzőnek. Akkor a kerékpár miatt álltam át télen a sífutásra, aminek most is élvezem a hasznát, hiszem nemrég megkértek, hogy télen oktassak, és így megmaradt ez is, mint plusz sportág, amit szívesen űzök.
– Mit jelentett számodra a dobogó legfelső fokára állni a Gemenc Kupán?
– Óriási dolog volt, ugyanis elég erős nemzetközi mezőny gyűlt össze akkor Szekszárdon. Tulajdonképpen a mostani kerékpársporthoz képest egész másképpen, máshogyan versenyeztünk mi annak idején. Gyakorlatilag egyedül nyertem meg a versenyt, nem volt akkor még ilyen, hogy a csapat dolgozik érted, és visznek. Akkor még csak két szakasz volt, az esti kritérium és másnap egy hosszabb szakasz. Ez egy nagyon jó eredménynek számított akkor is. Azóta is megtudták rendezni a Gemenc Nagydíjat, ami csak emeli a presztízsét, így egy nívós versennyé vált az évek alatt. Azt már nem tudom megmondani hányszor indultam, de akkor zajlott még a Mecsek Kupa is – ami egyébként egy nagyon nehéz verseny volt -, és ott kaptam egy emlékkorsót a huszadik indulásom alkalmából, így körülbelül ennyiszer indulhattam a Gemenc Nagydíjon is. Azt sajnos már nem szervezik meg, de a Gemenc Nagydíj szerencsére még kitart, és azóta kiegészült egy hegyi időfutammal, plusz egy szakasszal. Igazából Szekszárd érdekes, és egyúttal furcsa is számomra, mert volt egy szép időszak, amikor rengeteg nagy tehetség volt itt, aztán gyakorlatilag szinte megszűnt. Két kezem nem elég, hogy megszámoljam Szekszárdon mennyi jó versenyző volt. Ott volt Schneider Konrád, Pálinkás Csaba, a Halász testvérek, a Steig testvérek is, és még sorolhatnám. A szekszárdiak pedig tényleg szerették a versenyt, csodálatos hangulatban nagyon, nagy közönség előtt versenyeztünk mindig. Szeretnék eljutni még a Gemenc Nagydíjra, remélem idén sikerül.
Gyuri bá a 23. Gemenc Nagydíjon